Miről mesél A repkedő kisfiú?

Ez a könyv nem egy száraz útmutató az autizmushoz, hanem egy apa és egy fiú őszinte, néha fájdalmas, de végtelenül reményteli párbeszéde. A történet a jelenben indul: a kis Jani éppen az óvodai beilleszkedés rögös útját járja. Fél az újdonságoktól, nehezen találja a helyét a csoportban, de szerencsére nincs egyedül. Édesapja, Matyi nemcsak szülőként, hanem sorstársként is mellette áll.

A könyv különlegessége a kettős idősík. Miközben Matyi segíti a fiát, megelevenednek a saját gyermekkori emlékei is a nyolcvanas-kilencvenes évekből. Akkoriban még nem voltak szavak az autizmusra, csak „különc” gyerekek voltak. Matyi felnőttként már ki meri mondani: „Autista vagyok”, és ezt a felismerést arra használja, hogy hidat építsen Jani és a külvilág közé.

A történetben megelevenedik a segítő környezet is: Anna néni, az óvónő, aki érti a csend szavát, és a türelmes nagymama, aki biztonságot nyújtott a múltban. Ezzel szemben ott áll a nagypapa alakja, akinek ridegsége jól mutatja, milyen nehéz volt régen (és néha ma is) a meg nem értettség árnyékában felnőni.

A könyv három fontos tartópillére:

• Érthető jelképek: A történet olyan kézzelfogható szimbólumokat használ, mint a „repkedés” (ami az autista gyermekek jellegzetes öröm-mozdulata) vagy a „mackótakaró csücske”, ami a biztonságot jelenti. Ezeken keresztül a laikus olvasó is átélheti, mit érez egy autista gyermek.

• A jövő ígérete: Matyi alakja a bizonyíték arra, hogy az autizmus mellett is lehet valaki boldog felnőtt, szerető szülő és sikeres munkavállaló. Ahogy ő fogalmaz: „Lelkemben gyönyörű zongorazene szól” – ez a belső gazdagság az, amit a külvilág sokszor észre sem vesz.

• „Nem rossz, hanem más”: Ez a mondat a könyv szíve. Segít a szülőknek és a gyerekeknek, hogy a diagnózisra ne hibaként vagy teherként, hanem egy sajátos, de teljes értékű fejlődési útként tekintsenek.

Ez a mese tükröt tart elénk, és arra tanít, hogy az elfogadás nem a problémák eltüntetésével, hanem a megértéssel kezdődik.